A terepfutással egy ideje gondolatszinten kacsintgatok, bár egyelőre inkább csak néhány útvonal hívta fel magára a figyelmet. Idén eddig a Rókás és Mókos kört jártam be (insta fotók itt és itt), mindkettőt ajánlom.
De visszatérve az alapkérdéshez,
mi vonz a terepfutóutakhoz? Táv, technikás terep, jelöletlen utak (amik olykor csak “utak”).
Legutóbb a címben is nevezett 4 Peaks of Pilist teljesítettük, de ne szaladjunk ennyire előre.
Mostanság rákaptam a Piliscsabától induló túrákra, akad itt még bőven fehér folt, amit szeretnék bejárni, vasúti vonalak mentén maradva.
Ezúttal az unalomig ismertnek hitt Budai-hegység egy kevésbé látott arcát mutatom be
egy távban kicsit hosszabb, de szintben nem kiemelkedő túrával.
Utunkat Piliscsaba vasútállomásról kezdjük a kéken átszelve a várost. A starttól számított negyedik kilométer környéke után térünk le egy jelöletlen útra, délnyugatra az Ezüst-rét felé. A táj a bokros, ligetes, kicsit sztyeppe hatású füves ruháját veszi fel a túrázó tiszteletére, elkerített területeken pedig fásítás zajlik. A jelöletlen út előbb élesen nyugatra, majd délre fordul.
Amint rálépünk a sárgára a túra során először pillantjuk meg délkeletre a Meszes-hegyet és keresztjét, amit azonban ténylegesen most nem érintünk.
Itt térünk rá a sárga, a mész jelenlétére nevében utaló, Fehér-útnak nevezett szakaszára is.
A Zajnát-tető három csúcsának bejárásáért erről egy kicsit letérünk, azonban megéri kaptatni, fent szép panoráma fogad.
A csúcs a maga 341 méterével megtévesztően hangozhat, mivel azonban a Budai-hegység nyugati csücskén állunk, a látvány önmagáért beszél; Pilis, Gerecse, Zsámbéki-medence és a Budai-hegység is képviselteti magát, s lelkesen integet vissza a tátott szájú turistára.
Felérve darabokban, csöndesen rothadó fenyőfák, száradó tölgyek, megtépett fák, bokrok, hajlongó fű és heves szélrohamokban táncolva tovagörgő felhők fogadtak.
A tűzhöz a pragmatikus szinten túl is valami ösztönös, elemi módon kötődünk, minden bizonnyal nem véletlenül. Érthető hát, hogy amikor szabadban töltött idő során is szívesen hódolunk egyik legelső találmányunknak.
Tüzet rakni csak a kijelölt helyeken szabad, azonban ott sem mindig. Ellenőrizzük tehát minden alkalommal, hogy a környéken épp engedélyezett-e a tűzrakás. Erre egy kiváló lehetőséget nyújt a hivatalos állami, stílszerűen tűzgyújtási tilalom térképnek nevezett honlap.
(A színkódok jelentése a következő: mélypiros tűzveszélyes, tüzet gyújtani tilos. Fehér, szabad. A tűzveszélyességi besorolás általánosságban jelzi a környék tűzveszélyességi mértékét. Halványpiros: nagy mértében, narancssárga: közepes mértékben és sárga: kismértékben tűzveszélyes).
Az egyéni felelősség természetesen a tilalom hiánya ellenére sem kerülhető el, így szerintem a következő lépések mentén érdemes járni:
Mi is kell az égéshez? Hő, levegő és tüzelőanyag. Ha ezek valamelyikét kivesszük az egyenletből a tűz kialszik. A hőt hirtelen legegyszerűbb vízzel csökkenteni, hiszen a hirtelen gőzzé válással azt tetemesen csökkenti.
Kövessük a következő lépéseket:
A legutóbbi pilisi túra után visszahívott a természet; egyrészt szerettem volna megosztani a túraútvonal élményét barátnőmmel, másrészt az említett két felfedezendő szakasz közül legalább egyet meglátogatni, méghozzá a Zajnát-hegyek dolomit szikláit és a kopárfásított domboldalait.
Az útvonal eleje megegyezik az eredetivel, majd a Jági-tótól az első számú rövidítési opciót követtük (lásd eredeti bejegyzést), leginkább hosszból csíp le, szintből kevésbé.
Letérni nagyjából 5.6 kilométer után kell a pirosról kelet felé egy jelöletlen ösvényre a Vörös-hegy előtt úgy 400 méterrel. A kitérő hossza egy leheletnyivel hosszabb, mint 2 kilométer, úgy 100 száz méter szinttel, kényelmesen sétálható.
Jági-tótól azonban már végig a pirost kell követni; a Hosszú-árokon, majd a Nagy-Szénáson (nézzétek meg mekkora különbség volt a látványban néhány nap alatt) át értünk be Nagykovácsiba.
A bejegyzés azonban nem a klasszikus túrabeszámoló lesz, nem lesz kész útvonal itinerrel, inkább egy látnivalóra próbálja felhívni a figyelmet.
A minőségi (kétszer, töltőtollal aláhúzandó) beszélgetős műsorok, adások mindig is érdekeltek, házimunkához kiválóak (bár fogalmam sincs mikor fogom bármelyiket hallgatni, ha egyszer valami csoda folytán lesz mosogatógépem).
Kilenc éve a podcast itthon kevésbé ismert fogalomként kevesek kedélyét borzolta, én – ahogy nagymamám mondaná – anno, abban az időben még a klasszik Heti Meteorral kezdtem ismerkedni a jelenséggel.
Azóta természetesen mindenki is csinál ilyen-olyan minőségben műsort, valamelyest sznobként nekem azonban valahogy mindig nehezemre esett új, számomra fogyasztható tartalmat találni.
Már nem emlékszem én miképp iratkoztam fel a Kotyogósra, de arra határozottan igen, hogy izgatottan húztam fel a jobb szemöldököm, amikor
egy hamburgersütős instaposztom kapcsán rólam, mint erdőben burgert sütő őrültről értekeztek.
Szó, szót követett és szeptemberben már közösen kirándultunk (amit novemberben egy újabb követett), októberben pedig eleget téve a srácok meghívásának vendégként szerepeltem az adásban és a túrázásról beszélgettünk.
Álmos szerda kora estén egy kávézó kanapéján ültem feszengve, orromtól négy centire egy állványos mikronnal és próbáltam értelmesen reagálni. Hallgassátok meg az eredményt itt:
Kotyogós specialty – bakancsos
Bálint túrázik 