Egynapos túra Észtországban (Põhja-Kõrvemaa nemzeti park)

Mivel az utóbbi időben munka miatt számos alkalommal jártam Tallinnban, végre összekötöttem a kellemest a hasznossal és túráztam is egyet.
Egy ideje már mozgatja a fantáziámat a hely, szóval most a szokásos szett mellé bedobtam a túrafelszerelésem releváns részét is és egy nappal korábban repültem ki.

Miért is érdekel Észtország ennyire?

Az eddigi élményeimhez képest egy teljesen másikat szeretettem volna szerezni. Ráadásul

vonzanak a tavakkal megszórt lápok, a sűrű, puhán csendes fenyvesek és az üde, zöld moha-kabátba bújt területek.

Plusz munka is ideköt olykor, így összességében kézenfekvő úticél.
A helyi kékkör szépen összegyűjtésre került a következő honlapon, innen kerestem egy nemzeti parkot az első, kvázi tesztkörre. Az egyszerűség kedvéért a fővárostól könnyen megközelíthető utat szerettem volna, vonatra/buszra fel, nemzeti parknál le típust.

Választásom végül Tallinntól keletre található, 130,9 km2-es Põhja-Kõrvemaa nemzeti parkra esett. A távolság csak 50 km, ami tömegközlekedéssel is a bőven vállalható 30-40 perces intervallumbe esik.

Intermezzo. Nem találtam olyan kész túrautat, ami megfelelt volna igényeimnek se a hivatalos oldalon, se másutt, így magamnak állítottam egyet össze.
Itthon a turista útvonaltervező szolgáltatást használom, a nemzetközire még keresem a tetszésemet teljesen elnyerő lehetőleg ingyenes megoldást. Átmenetileg az all trailst használom, de érdeklődés esetén külön bejegyzést szentelek majd ennek.

A túra a maga 22,85 km-ével és 201 méter szintemelkedésével kellemesen laza, mégis lenyűgöző.

Merre is jártam?

A kanyarogva futó útvonal változatos képet adott; tisztások, fenyvesek, dombok (ami nagy szó, hiszen az ország legmagasabb pontja a mindössze 318 méteres Suur Munamägi, azaz a Nagy-tojás-hegy), pallón járható lápok, tavak és nyírfák közt vezető részben túra- és sífutóút.
Beszéljenek inkább a fotók (a telefon, bár nagyon szeretem, egyáltalán nem adja vissza a természet valós arcát).

Legtöbbször széles, kitaposott utakon haladtam, ugyanakkor érdekesnek találtam, hogy a magyar fenyvesekkel ellentétben is vibráló élet zöldellik a talajszinten is.

Änni järv. A tavacskát a főcsapás elkerülte, a kíváncsiság mégis kézen fogva vezetett ide, abszolút megérte. Fenyvessel körbeszórt, apró vízfelület. A fák gyökerei közt sokszor felszínre tört a tó, kevésbé éles a határa.
Jobb időben fürödhetnek is itt, a stégen létra vezet a vízbe melynek felületén itt-ott jég ringott némán.

Míg otthon a tűlevelűek inkább bükkel keverednek, itt javarészt nyírrel vegyülnek.

A lápos területeken pallók vezetnek át. Egyik legfurább érzés, amikor a talaj, bár szilárdnak mutatkozik, rálépve ruganyos állagot mutat és néhány centire vízbe süllyed az ember. Mókás.

Harakajärv. Itt még közelebb merészkedtem a szárazföld és víz elmosódott határához, el is süllyedtem egy jó 5-6 centire. Ezen fotón ugyan nem látszik, de a szélén itt is fenyők sokasodnak és gyökereik tartják egyben a talajt.

Ajánlom-e?

Ha eddig nem fogalmaztam volna elég egyértelműen, igen. Összességében tehát egy szuper élményként került elkönyvelésre, egy hely ahová különösebb készülés, elvárás nélkül indultam és mégis már-már idiótán széles mosollyal jöttem el.
A konklúzió? Érdemes visszajönni. Ez leginkább egy áprilisi, többnapos út megszervezésében csapódott le, melynek a részletei még szervezés alatt állnak.