tl;dr – Néha-néha ki kell lépni a komfortzónából, ez segít a fejlődésben, még akkor is, ha ez 3-4 órás sötétedés utáni túrázást jelent. Lásd a releváns Instagram posztot.
Általában előre megtervezem a túráimat, minél jobban ismerem a környéket, annál jobban térek el tőle. Ezt történt egy héttel ezelőtt is. Először is előbb szálltam le a buszról, mint eredetileg szándékoztam. Arra gondoltam, hogy így legalább mászkálhatok a Pilis-hegység egyik kedvenc részén. Így is tettem és szokásos rutinommal – sütés, kávéfőzés. Elidőztem az új távcsövem tesztelésével is – madarakat és mezei nyulakat figyeltem meg. A nap gyorsabban telt, mint hittem volna, így egy idő után teljesen biztos voltam, hogy több időt fogok napnyugta után a szabadban tölteni, mint eredetileg gondoltam. Nem baj, gondoltam, de hajthatatlan voltam, nem szerettem volna előbb abbahagyni.
Szürkület aztán fokozatosan sötétség is megérkezett. Szorosan ölelt meg, mint egy édesanya a gyermekeit egy viharos estén. Legmeglepőbbnek nem a fény, hanem a zaj hiányát találtam. És hiszen teljes volt. Amikor megálltam egy korty vízért, az élet zaja látszólag megszűnt, nem volt semmi.
Nem féltem, ez nem a jó szó, mégis valami elemi érzés kerített hatalmába, egy primitív ösztönös éberség, ami talán az emberiség hajnalából származik. Roppantul élveztem; hiszen valami új, valami elfeledett, ritkán tapasztalt volt.
Ugyan tudtam, hogy aktívan semmi sem vadászik emberre (leszámítva talán saját embertársainkat) kezembe vettem baltámat valamiféle biztonságért. Az idő lassan telt, én pedig másztam fel dombokon, ereszkedtem le völgyekben. Az első zaj, amit hallottam – leszámítva saját lépteimet – valószínűleg egy őzhöz tartozott, még sokáig hallottam, ahogy az állat az aljnövényzeten áttörve menekül.
Később megálltam, ahogy egy bagoly huhogása átmetszett az estét. Ugyan nem volt késő, folytatódni látszott az élet. Hosszú ideig eseménytelenül túráztam tovább, egy bizonyos pontom megbízható fejlámpámat is kikapcsoltam, holdfénynél folytattam tovább utam.
Hirtelen egy távoli neszt hallottam, ami izgatott lármába csapott át. Bármennyire igyekeztem nem tudtam rájönni, mi volt az. Aztán persze kiderült, hogy egy nagyobb vaddisznókondáról van szó, azon az ösvényen túrták földet, amerre haladnom kellett. Talán a koromsötétben való barangolás megérintett, félelem költözött a szívembe. Úgy tíz perc elteltével valamennyire visszanyertem a kontrollt és emlékeztem, a zaj a barátom. És így is volt, elijesztettem őket, ahogy összevertem baltámat és egy faágat. Megkönnyebbülve siettem tovább.
Az út végig találkoztam egy-két rókával és részem volt a szezon első havazásában is. Ugyan amikor kiértem az erdőből éppen csak lekéstem a buszom (ami további 5-6 kilométeres sétát jelentett az autóút mellett), örültem, hogy magam mögött hagyom a lakatlant és a civilizáció része lehetek megint.
A túra összesen végül 38 km lett, 1224 méter szintemelkedéssel, a fáradtságom mégis inkább mentális volt, mintsem fizikai. Sajnálom-e, hogy nem vágtam le, amikor megtehettem volna? Egyáltalán nem, meghatározó élmény volt.
Bálint túrázik 